|
2014-05-11 21:02:31, vasárnap
|
| |
| |
Mindenki megöregszik egyszer - hacsak a cigányok agyon nem verik...
1998. szeptember 10-e van.
NEMzedékváltás vagy AGYAGba döngölés?
Ez már a második kazetta, aminek nekilódulok, azt gondoltam, hogy most a nemze-dékváltásról, nemzedékek ellentétéről, vagy éppenséggel egymáshoz való viszonyá-ról beszélnék. Ez lenne a fő témám, a címe valami olyasmi, hogy Nemzedékváltás, vagy agyagba döngölés? Ugye ismeretes, hogy a mi vezérünk, Orbán Viktor volt az, aki annak idején kilátásba helyezte az elvtársaknak az agyagba döngölését,(vagy Kö-vér volt az?) hát ebből nem lett semmi persze, mert időközben az illető kikupálódott, és megértette, hogy végülis ez egy olyan játék, amiben olyan nagyon rosszul nem tud járni senki sem. Kivéve persze népet. Na de hát a nép az arra való, hogy kormányoz-zák. Ami pedig a nemzedékeket illeti. Ilyenek, hogy generációs problémák, ilyenek bizonyára mióta világ a világ voltak, hirtelen az jutott eszembe, hogy az egyik könyv szerint, amit Kínáról olvastam, ott valahogy úgy van, hogy a munkahelyet is valójá-ban öröklik az emberek, nem feltétlen kell a kedves papának meghalnia, de mondjuk nyugdíjba kell neki ahhoz mennie, hogy a fia álláshoz jusson. Másutt nem ennyire aggasztó a helyzet, de úgy az előbb azon tűnődtem félig hangosan, s az Ilussal azon tanakodtunk, hogyha történetesen divatba jönne az örök élet, mert az összes betegsé-get tudnák gyógyítani, és úgy egyáltalán. Akkor élnének a nagyszülők, a szülők, él-nének a gyerekek, mert a szaporodás azért az maradna, meg az unokák, és egyszer csak nem volna hol lakni, mert már a nagymamáék elfelejtettek meghalni. Meg pénz se volna, mert az apám-anyám nem hagyott rám semmit se. Úgyhogy biztos hogy ez valami azért van így kitalálva ezzel a halállal, hogy az emberiség léte , hacsak totáli-san ki nem pusztítja saját magát akár külső segítség nélkül is, azért folyamatos le-gyen, viszont hát ugyebár aki már betöltötte az ő hivatását, az fejezze be a földi pá-lyafutását szépen békésen, és az örök vadászmezőkre, vagy valami hasonló helyre menjen át, nyíljon élettér, ha ezt a kifejezést rossz ízű felhangok kísérik is. Éppen-séggel nem gondolnám, hogy Hitler használta volna ezt a szót először. Tovább. Na szóval mondjuk azt, hogy amikor egy generáció elkezd fölnőni, akkor ez megszüli minden korban a konfliktusokat, mert hát ugye vannak rossz gyerekek, ún. rossz gye-rekek, és vannak nagyonis valós rossz szülők, akik esetleg nem adják be állami gon-dozásba a gyereküket, de olyan baromira sem törődnek velük, családon belül is már elkezdődnek ezek a bajok, aztán a család úgy föl is szokott bomlani, legalábbis sok-szor megtörténik. A lényeg az, hogy ugye serdülnek az emberek, meg fiatal felnőtt korba lépnek és akkor azt akartam mondani, hogy velük szemben, de talán nem sze-rencsés, ugyanabban a társadalomban azért ott vannak a szüleik és a nagyszüleik is, ami engem illet, az én nagyszüleim azok elég korán megtették a dolgukat, vagyis sajnos én a nagypapámra valamennyire emlékszem, a nagymamámra nem dehát ez a három generációs fölállás azért többé-kevésbé általánosnak tekinthető, és világos, hogy az a korosztály, ha például az én szüleim élnének, vagy pláne a nagyszüleim, ami azért ami elég kemény, mert hát ugye 91 éves kellene, hogy legyen a nagyapám nagyanyám, mondjam azt, hogy minimum, ez esetben ők át(túl)éltek volna két vi-lágháborút, plusz a forradalmat, meg a , szóval nagyon nagyon sok mindent, amit mi gyerekek, úgymond már semmiképp sem, de még a szüleink is csak inkább az úgy-nevezett ostromot, Pest ostromát, aztán az 50-es évek, aztán a forradalom, aztán a megtorlás, és miután egészen más volt az a társadalmi környezet, ezt talán így nem mondanám. Mindenesetre sokminden különbözik, legalábbis formálisan, ha úgy tet-szik, például a szleng, amit ma tök jónak mondanak, azt mi marha jónak mondtuk. Eggyel korábban, nem tudom, hogy hogyan volt. És hát még sok ilyen van, ami még sokkal lényegesebb is, már most amit úgy szoktunk hallani annak idején, az ezek a fiatalok, ezek a mai fiatalok, a mi időnkben nem tetszett nekik, ahogy kinéztünk, nem tetszett nekik, ahogy beszéltünk, nem tetszett , ahogy gondolkodtunk, és nem tetszett ahogyan öltözködtünk. Pedig nekem soha nem volt a fülemben vagy pláne az orromban, kontyba nem fontam a hajamat, csak egyszerűen hosszú volt néha, de ak-kortájt ez a hosszú haj probléma annyira neuralgikus volt, hogy a 60-as években, hogy egyrészt a középiskolában a gépipari technikumban, ahova jártam, és nyilván másutt is voltak ilyenek, megtörtént, hogy embereket tanítás alatt elvitték, vagy el-küldték őket fodrászhoz, hogy vágassák le a hajukat ilyen és ilyen hosszúra. Velem meg személy szerint az történt meg, hogy ez 69-ben esett, hogy elmentem Tatára, az ifjúsági világbajnokság előtt fölkészülésre, azt mindig kérdezgették tőlünk, és igazá-ból sose tudták megérteni mások, hogy miért kell nekünk, sakkozóknak edzőtáborba menni. Az ember teljesen laikusokkal beszél, akik nem rosszindulatúak, megpró-báltam elütni valami tréfával, vagy elmeséltem nekik, hogy képzeljék el, az nem olyan rossz dolog, ha az embernek van egy asztala, van egy széke, van egy ágya, el-vitte magával az irodalmát, a sakkját, és akkor ott az a szép környezet a tó körül, le-het sétálni, akkor lehet úszni, szaunázni, ezt azt amazt csinálgatni, van jó kaja, és az jó.Jó lett volna. Igenám, de mindjárt az első napon kiszúrták azt, hogy énnekem hosszú a hajam, és üzentek, vagy nem tudom hogy, hogy ez a, egy Váradi Mihály nevezetű illető az igazgatója a tatai edzőtábornak, üzent nekem, hogy menjek hoz-zá. Mentem hozzá egy szál fürdőgatyában,ahogy épp voltam és elkezdte nekem me-sélgetni, hogy hát hogy van ez, mint van ez, nekem hosszú a hajam, nem is tudom, nem vállig érő, frászt volt akkora, hanem hát akkoriban az még valamicskét föltűnő-nek számított, hogy egy férfinak egyáltalán hosszú a haja, és nem rövid. Olyan mint amilyet egy férfitól el lehet várni, egy Állampolgár Bélától, és mesélgette nekem, hogy hát náluk ez a rend, és mondtam neki, hogy először is alig mozdulok ki a szo-bámból, másodszor is az én hajam meglehet, hogy hosszú, de se nem koszos, se nem mit tudom én, az égvilágon senkit nem kell, hogy zavarjon. Azt mondta, hogy hát ez nem szokott probléma lenni, a súlyemelők is elmentek fodrászhoz Mondtam neki, hogy akkor talán inkább elmennék haza, hogyha itt nem maradhatok, mondta, hogy nem. Hozzáteszem, hogy ott volt a főiskolás válogatott is akkor, Varnusz Egon veze-tésével aki azonban persze esze ágában nem volt, hogy ebben a dologban valahogy megpróbáljon közvetíteni, mert azért ezt át lehetett volna hidalni nyilván. Én haza-mentem, de ezzel nem volt vége az ügynek. Ez a vicces.(?) A dolog úgy folytatódott, hogy engem becitáltak az elnökség elé, hogy beszéljük ezt meg. Az ilyesmi az ál-moskönyvek szerint nem sok jót jelentett. És a Bilek aki akkor az én szekundánsom volt, mert edzőnek azért ugye nem tudnám nevezni, az ifi világbajnokság Stock-holmban volt, és nekem az utolsó lehetőségem persze az első is egyben. Azt taná-csolta, hogy vágassam csak szépen le a hajamat, és viselkedjek igen szerényen. Hát én még túl is tettem az ő javaslatán mivelhogy tök kopaszra vágattam le a hajamat és így bementem az elnökséghez. Én nem tudom, hogy ott mi zajlott, mi nem, de biz-tos,nagyon jó nekem, hogy nem emlékszem rá, jól nem érezhettem magam, az biztos, és még én örülhettem, hogy következmény nélkül a dolgot megúsztam. Na de hát ne ragadjunk le itten személyes micsodáknál. Ez azért a tárgyhoz tartozott, ilyen idők voltak akkor. Amit most elbeszéltem, 29 éve történt, azért nem telt bele sok idő és az, hogy valakinek hosszú haja van és még középiskolába jár vagy akárhova, már nem téma, azóta a fiúk a karperecétől az égvilágon mindenféléig a ruházkodás, mifene, ma már sokkal kevésbé tekinthetők ilyen tabunak, hogy az éppen ügyeleten levő idős nemzedék, azzal óhajtaná kimutatni az ő társadalmi dominanciáját, hogy közli tőle fiatalabbakkal, hogy márpedig öltözködni így kell, a haj optimális hosszúsá-ga2,5 centi, esetleg 3, és mittudomén a cipő az lapos sarkú legyen. Azért persze mi-kor elém toppan egy zöldhajú lány, hacsak nem néz ki kárpótlásul valami nagyon jól, vagy egy orrbavalós fiú, akkor én is egy picikét meghőkölök, de úgy nem nagyon riasztanak Nem járnék velük össze, de nagyon szerencsés módon ezt ők nem is igénylik. Úgyhogy tudunk mi működni. Hogy is szokott ez lenni oda-vissza? Ez a bezzeg a mi időnkben, meg hogy Hajtóvadászat öregekre, ugye a valamelyik olasz írónak (Buzzatti) volt a novelláskötete. Egy kisvárosban a fiatalok azzal ütik agyon az idejüket, különösen az estét, éjszakát, hogy öregekre vadásznak. Amikor valaki az utcára merészkedik, akkor azt üldözőbe veszik, bántalmazzák netán, agyonütik, stb. És ez így zajlik szépecskén a kisváros éli a maga rettegéssel teli életét, a banda meg hajt és vadászik öregekre, egyik éjjel azonban az történik, hogy amire megvirrad, akkor egy kirakatban a bandavezér a saját tükörképén döbbenve fedezi föl, hogy az éjszaka folyamán megőszült. És kevés idő telik bele, a tőle nem messze álló társai is fölfedezik ezt, és attól kezdve ő lesz az űzött vad, üldözőbe veszik és a novellának vége van. Mert nem kell befejezni, elég a tanulság, hogy üldözőből üldözött bárki bármikor lehet és fordítva. És tulajdonképpen a tolerancia az arra lenne való, a nem-zedékek között, hogy szokták mondani, egy társadalom civilizáltsága azon is lemér-hető, tettenérhető, hogy hogyan bánnak az idősekkel,az elesettekkel. Mert ugye végülis egy idős, nyugdíjas, az már mi a fenére való? Ugye, hogyha így a szocialista humanizmus alapján állva megvizsgáljuk a kérdést. Ez az illető ledolgozta a maga 30-40 évét, fene tudja mennyit, inkább 40-et, hiába vonták ugye le társadalombizto-sítást, meg a mindenfélét levontak tőle, de most már igazából csak a kenyeret pusz-títja. Jó, egyik másik még azért képes valamiféle szellemi teljesítményre, meg izé, de van akit ez se érdekel. Le vannak ssarva, dögöljenek meg. Namost ha a társadalom vezetése, a hangadók, akik köztünk szólva maguk is lehetnek ahhoz a korosztályhoz tartozók, mint az öregek, de hát édes jó Istenem, most hogyha ők azt nyomják bele a levegőbe, hogy tudjátok, fiatalok, azért nincsen nektek lakás meg pénz, meg jólét, mert a nagyapátok még és, apátok is él. Nosza, verjétek agyon őket, és akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Én egy helyen egyszer leírva láttam azt, hogy minden nyugdíjas halála az 1 millió forint megtakarítás az államnak. Nem tudom, hogy ez hitelt érdemlő-e, vagy sem, de valaki valahova leírta, relatíve komoly hely kellett, hogy legyen, és én ezt láttam. Nyilván vannak eltérések, mert hogyha valakit már 82 éves koráig eltartott úgymond a társadalom, akkor már nem olyan nagy mutatvány tőle, hogyha meghal. De ha mondjuk nyugdíj után rögtön földobja a talpát, az rendes tőle. Mert ő egész odáig tanult vagy/és dolgozott. Nem túl sokat evett. és akkor most ő, mint a méhrajban az a egyéb ilyen hát matriarchális, vagy mondjuk azt, hogy dik-tatórikus állatseregleteknél, közösségeknél, akire már nincs szükség, azt megölik a többiek, vagy valami ilyesmit. Nem kell etetni meg ilyenek. Szóval ha ezt táplálják a fiatalok soraiba, vagy a fiatalabbak soraiba, akkor ez is okozhat generációs feszült-ségeket A 60-as, 70-es években kezdődött talán, lehet korábban is volt, de akkor iga-zából egy ilyen fölívelő szakaszba ért, az eltartási szerződéseknek az intézménye, ami ugye abból állt, hogy idős ember lakás fejében odafogadott magához fiatal há-zaspárt, vagy nem laktak ugyan ott, de oda eljárogattak.. A lényeg az volt, és a fo-nákság, hogy a fiatalok ugye ápolni, gondozni tartoztak az idős embert, vagy asz-szonyt, vagy házaspárt, és ha nem tettek ennek eleget ennek, akkor amazok föl-mondhatták a szerződést. Viszont, és hát voltak, természetesen mindig voltak ember-séges emberek is, Viszont akármilyen emberséges volt egy fiatal házaspár, az egész dologban mégiscsak az volt a fonák, hogy az ő embersége arra irányult, hogy minél tovább és egészségben éljen, az, akinek viszont a lakása neki nagyon kéne. Ebből is előadódtak anomáliák. Alapvetően minden felnövő generáció lázad. A lázadás pedig mindig jogos az én véleményem szerint, mert a dolgok soha nincsenek rendben. Az, hogy esetleg az apák nemzedéke előtti állapotok, még s arabbak voltak, ez a gyere-keknek igazából nem jelent sokat, mert ők azt a korszakot,legfeljebb hírből ismerik, és hogyha azt nem tapasztalták meg a bőrükön, az nem ugyanaz. Szóval . És még ezen fölül is tulajdonképpen, teljes joggal lehet mindenféle generáción számonkérni azt, hogy ő nem harcolta meg a harcait. Megalkudott, besorolt, föladta, meghunyász-kodott, elkorcsosult, elfásult, belefáradt stb. Ebből a szempontból egy teljesen klasz-szikus példa a Karinthy-féle Találkozás egy fiatalemberrel, amikor ugye az ifjúkori énje a sikeres, , a mi normáink szerint, ha úgy tetszik a köznapi vagy az általános normák szerint sikeres emberen számonkéri a gyerekes ifjúkor álmokat, azokat a vad, a merész terveket,, hogy hol maradtak azok, mert ahhoz képes ez itten , ha tán nem is semmi, de annál olyan nagyon sokkal mégsem több. Amikoris az illető idősebb énje zavartan magyarázkodik, hogy hát kérlekszépen, a repülőgépet föltalálták mások, és nem voltam én ottan, tulajdonképpen, egész jó, repülni lehet például vele, meg az Északi Sarkról azt mondták,hogy fene hideg ,- és sorra veszi a maga mentségeit. Bennem különösen az maradt meg, hogy a feleségére mutat, hogy nézz oda, ez a csodálatos asszony, ez hozzámjött feleségül, mint valamiféle eredményt lobogtatja meg, amire a 20 éves valaki gúnyosan azt mondja, hogy a völgy leereszkedett a büszke hegycsúcshoz? Stb. És tulajdonképpen ebben a tónusban folyik az egész társ-agás, ameddig csak nem éleződik ki végleg és, amikor is a fiú azzal tűnik el, az utol-só pár mondatában azt mondja, hogy te azt mondod, hogy nevetséges vagyok, és ilyen vagyok és olyan , pedig valójában tudod, hogy te vagy a nevetséges. TE vagy a kicsi, neked kéne szégyenkezned, és azzal eltűnik. Ezek azok a helyzetek, amikor olyan egyértelműen nem lehet állást foglalni. Mert ugye van egy olyan hősi véle-mény, és az hősi vélemény az lehet, hogy azt mondaná, hogy igen, lám-lám elárulta önmagát, föladott mindent, egy ilyen szolid polgári jómódért, sikerért, ezért-azért-amazért, büszke szép feleségére, nem ment el viszont az Északi Sarkra, meg szóval sok mindent, amit úgy elképzelt, Aminek a másik oldala az, hogy mi valamennyien vadul álmodozók, akik még vagyunk egy páran, mi tudjuk azt, hogy ezek a mi álma-ink külön-külön nem irreálisak, de külön-külön is nagyon nehezek, és nagyon ke-mény az ellenállás, mert az emberek döntő többsége idegenkedik azoktól, aki külön-bözik tőlük, pláne különb náluk. Szóval hogyha valaki meg akar egy csúcsot hódíta-ni, akkor valószínű, hogy sokkal több nehézséggel kell majd szembenéznie, mint amennyi segítsége adódik. és hogyha az egyik csúcsot meghódította, és ezen kívül még a repülőgépet is föl kéne találni, és megírni a nagy enciklopédiát, valamint azt a szimfóniát, amelyik önmagába foglalná az összes nagy előd legjobb, legigazabb, leg-emberibb harmóniáját, és disszonanciáját, és így tovább, és akkor egyszer csak azt mondja az ember, hogy ácsi, ez nem egy emberélet, ez nem megy! A macskának van, mint mondják, hét élete, és a hét emberélet föltételezve azt, hogy az ember minden csapás után mint a rajzfilmben, egyszer csak úgy megrázza magát, és páng, és akkor szépen helyére rendeződnek a tagjai, meg a vonásai, akkor is, hogyha úthenger ment át rajta, kezdheti elölről, és mint az elektronikus játékokban, hogy mit tudom én hány élete van, és hogyha egyszer lepotyogott a szakadékba, akkor semmi baj, mert még ezen kívül háromszor lepotyoghat. Minálunk ez nem így van megcsinálva. Az, hogy esetleg valakiknek, vagy netán mindenkinek lehet több élete, ez ugye nyitott kérdés, és hitviták tétje, vagyishogy témája, de egy embernek abban az életben ezt mind megcsinálni, az nem megy. Tehát hogyha végül valahonnan valahova elérkezik, egy-fajta tudás birtokába jut, és erő, és miegyéb, és van ideje, akkor is azért a legjobban teszi, hogyha szépen szelektál és preferál, és azt mondja, ezt álmodtam. Ezt álmod-tam, meg szeretném, meg ez milyen jó lenne. Itt van mindjárt a dolog a világbéké-vel. Ezt még nem csinálta meg senki, milyen eredeti és milyen üdvös dolog lenne. Nekiesünk a világbékének. Na ez már valóban embert próbáló micsoda, hogy világ-békét hozni, és csak azért karikírozom, hogy jól érthető legyen. Vannak opciói az embernek mint ahogy bizonyos hadállásban is a sakktáblán. Ketyeg az óra és vannak lépésjelöltek, akkor az ember azt nem tudja csalhatatlan biztonsággal eldönteni, hogy mit kell lépni, akkor se tudná, hogyha három napja lenne egy lépésre. Több esélye lenne, de akkor is volna még min gondolkodni. Akkor bele kell vágni, bizonyos dol-gokat preferálni kell. És dönteni kell, és vállalni a felelősséget, és annak a veszélyét, hogy az a döntés az rossznak bizonyul. Nem azért, mert hülye vagyok, lehet , hogy azért is. De azért, mert az élet az még a sakknál is bonyolultabb, és annyiféle bizony-talansági tényező uralja meg hatja át meg át, hogy mindenféle számítást és mindenfé-le racionalitást föl tud borítani egy jelentéktelennek vélt komponens. Egyébként tényleg jelentéktelen az esetek 99%-ban. Aznap nem megy. És akkor itt állnak a ge-nerációk végső soron kicsit mindig szemben, és versengenek. A fiatalság azt pana-szolja, hogy ebbe a zarba született bele, és nőtt föl. Lehet kulturáltabban is mondani, de többé-kevésbé erről van szó. Azt panaszolja, hogy a szülei nem olyanok, az a ge-neráció, akik neki példát, utat mutatnának, stb. Sőt, a helyzeti előnyükkel visszaélve inkább csak hátráltatják és legjobb lenne, ha ezeket egész egyszerűen kiracskáznák. És van is ilyen. Hajtóvadászat öregekre, Lehet ezt kisvárosban és éjszaka, vasrúd-dal , lehet sokkal kifinomultabb módszerekkel. Természetesen a fiataloknak ebben a fajta széncsatában, hogy így nevezzem, gyöngébbek az esélyeik. Azért gyöngébbek, mert ugye az idősebbek lévén birtokon belül, jobban ismerik, meg hát beásták magu-kat, mondjuk Tegyük föl, hogy a lövészárkaikat pláne magaslataikat kell elfoglalni. Ugye a hadászatban az ismert, hogy egy erődítményt bevenni, országot elfoglalni, egy szoroson átjutni(Termopülé), ahhoz sokkal-sokkal nagyobb erő kell, mármost, hogyha a hagyományos vadászatról beszélünk. Mert hogyha mondjuk odanyomnak egy nukleáris töltetet, az viszonylag tiszta időt csinál, de hogyha a relatíve régi föl-állásban egy pofa ott állt mondjuk egy géppuskával és megfelelő munícióval, és nem volt senki, aki odavágjon egy gránátot, mert még azt nem találták föl, akkor azt a szorost, 189 emberrel szemben is, elég tűrhetően meg tudta védeni. Na szóval, jön-nek - jönnek az ifjak, de azért az idősebbeknek is többe van ez. Annyira fontos ez nekik, hogy megtartsák a pozíciójukat, amikre sok esetben már nem is volna igazából szükségük, tehát meg tudnának ők urasan élni abból is, ha csak úgy vannak, meg ab-ból, amit odáig tisztességesen vagy máshogy megkerestek, elraktároztak, befektettek, kamatozik, nemtudomén, dehát akkor föl és el kellene ismerni hogy az ő idejük le-járt, gyerekek. És megmaradhatnának tanácsadónak, meg szekundánsnak, mint pél-dául én, dehát micsoda, státuszesés az, zuhanás, hogy valaki edző, vagy egy bíró, ahhoz képest, mint amikor még őt edzették, és nem azért hívták föl a Nap TV-ből, hogy megtudakolják, hogy az edzője, most éppen itthon van-e, mint ahogy ez fordít-va megtörtént egy edzővel, akit fölhívtak, hogy a tanítványa itthon van-e.Hanem azért hívták föl, hogy interjúra invitálják, az ő teljesítménye annyira érdekessé tette őt a nézők szemében, hogy a TV állomásnak az bolt volt, hogyha ő elmegy. És az egy nehéz dolog, szembenézni azzal, hogy az embernek a munkaképessége az ,,meg-változott". Most eszembe jut az a megváltozott munkaképességűek valamiféle ilyen országos szervezete, amelyik ezt a nevet viseli, ez valójában olyan, mint a tragikus hirtelenséggel, vagyis ez a megváltozott munkaképesség, az esetek döntő többségé-ben azt jelenti, hogy csökkent, csak az kevésbé jól hangzik, az időseknél, vagy az idősebbeknél ez természetesen reálisabb lenne, mert végső soron, hogy ne menjünk olyan baromi messzire, az én esetemben minálunk a sakkban, ami sport művészettu-domány, irodalom, tehát sokféle ága van, az, hogy valaki már nem egy világklasszis, sőt akár soha nem volt, az nem jelenti azt, hogy ő ne tudna egy másféle szerepet akár unikális, nélkülözhetetlen szerepet eljátszani. Pl. Béla bácsi soha nem volt egy nagy versenysakkozó, a legjobb formájában mester volt , nem tudom, hogy jó mester-e, mert az ő stílusa az olyan vad volt, tudott nyerni - veszíteni.Nála ez volt a limit. És ettől ő még egy nagyszerű, több generációt fölnevelt edző volt. Az én számomra, aki játékosnak indultam, de meglehetősen korán elkezdtem művelni a szakirodalmat, és úgy egyáltalán, amit én versnek gondolok, ilyeneket, talán ez nem kellene, hogy ak-kora traumával járjon, dehát mégis jár, amint erről majd később fogok beszélni. De persze, hogy edző lesz az ember, amikor majd szekundáns, amikor nem őhozzá al-kalmazkodnak, hanem ő alkalmazkodik, és amikor azért a dolgok tegyük föl, hogy ő a legjobb szándékkal adja a tanácsokat, és mutatja az emberi példát, és akkor egyszer csak valaki azt mondja, hogy nyekk. Így.Szevasz! És végső soron úgy gondolja, hogy ő olyan, mint a teletext, hogy ha az illetőből, pl. belőlem össze-vissza azok az olda-lak érdeklik, amelyek a szikár szakmai információkat tartalmazzák. Esetleg még né-hány szóviccem, ritka kifejezés, szellemesség, nem tudom én micsoda, de amikor már oda kerül a dolog, hogy valamiféle komoly témákról is beszélgetnénk, akkor egyszer csak a tanítvány akinek a bajusza épphogy kiserkent, - nem az a gond, hogy a tanítvány, vagy akármelyik tanítvány, nem tud annyit, mint a tanár, vagy az edző,- Az nem baj, sőt természetes, hacsak nem egy abszolút csodagyerekről van szó, mert hát azért amit az ember úgy leél ezen a földön az az idő, és azt úgy nem a négy fal között hanem úgy jön és megy, és utazik, és tapasztal, és ütik-verik, és sikere van, és bukik, és csalódik, és boldog és szeretik és utálják, ezek úgy valahogy mind lecsa-pódnak, és akkor úgy előbb-utóbb ez a sok tapasztalat ez összegződik és ebből nor-mális esetben kikerül egy olyan, amit már többé-kevésbé érett bölcsességnek lehet nevezni. Lehet ez nagyon torz, vagy nem tudom micsoda, vannak emberek, akik azt gondolják, hogy minden ócska, az egésznek semmi értelme, ha van Isten, akkor az egy gonosz lator. Sárból összegyúrt egy csomó ilyen nevetséges figurát, és most azon mulat, hogy ezek hogyan kínlódnak Ez nem az én vonalam. És nehéz azt elfogadni, borzasztó nehéz, hogy az embert, ha egy két kötetes telefonkönyvnek gondolom ma-gamat, akkor én csak A-tól K-ig vesznek igénybe, pedig az S és a Z és a szeretet, meg a nem tudom mi, az a második kötetben van. Tapasztalat? Az nem kell. Szóval csatáznak a generációk. És vitézül tartják magukat, nem vitézül, hanem rutinosan verik vissza az idősek a rohamokat, jól is teszik, hogyha visszaverik, mert ha még, ha idősek vagy idősebbek, nem túl idősek, akkor qrvára kell vigyázni. Mert hogyha va-laki mondjuk 40 vagy 50 éves korában, vagy ilyentájt az utcára kerül, akkor megnéz-heti magát. Próbáljon elhelyezkedni magas végzettséggel, mindenféle referenciákkal, ezzel azzal amazzal, kitüntetéssel, apám aszával, lehet hogy nem nevetnek a szemé-be, de érzi ő, mert benne van a levegőben, hogy angyalkám, te szívódjál föl, menj el csövesnek, erre a munkára mi 30 éveset is tudunk találni. Tehát ebben a korban, ami-ben most élünk, és ebben a társadalomban, amelyik most formálódik egy hazug, egy korhadt, egy igazságtalan, egy függőségtől szenvedő viszonyból egy másfélébe, ahol természetesen a függetlenség, csak látszólagos, mert ugye orosz csapatok már nin-csenek itt egy idő óta, de azt, hogy idegen csapat, vagy csapatok ne lennének itt, azt már csak Taszár miatt se lehet mondani. De ha nem militáris értelemben beszélünk arról, hogy ki van itt és ki nincs, hogyha azt mondjuk, hogy van itt idegen befolyás, akkor hát itt más nincs is, jóformán. Az ország kiárusítva, leterítve, elfoglalva. DE most nem erről akarok beszélni. Hanem arról akarok beszélni, hogy végső soron megintcsak mind a két oldalt meg lehet érteni, ha az egészet ilyen szigorúan érdes, racionális oldalról közelítjük meg, mert ugye a annak idején, mondjuk fiatal nő, el óhajtott helyezkedni. Hát előbb utóbb el is tudott helyezkedni, de azért méregették, kérdezgették, hogy mégis, hogy, mik a tervei, egyáltalán, mert a fiatal nők, pláne, ha van már férjük, akár arra is képesek, amilyen elvetemültek, hogy ugye szüljenek. A szüléshez szülési szabadság jár, meg a helyét nem lehetett odaadni másnak, akkor ugye gondoljunk bele, hogy valaki elment egy munkahelyre, ő ottan bedolgozta ma-gát, bizonyos fokig kioktatták arra, hogy mi az ábra, és akkor gyerekek, egyszer csak orvul megfogan, és megszüli a gyerekét. Hűha, akkor ő egy jó darabig nincsen, még a helyére se lehet fölvenni senkit se, és akkor a munkáltató az bizony rávaszott. Most meg az van, hogy mint a rabszolgavásárban azelőtt, vagy mondjuk a lóvásárban, számolják a fogait, meg nem tudom én, ma már minden hülye tudja, hogy amikor az ember ugye munkát keres, meg nem tudom én, ha nincs egy tisztességes ruhája, ak-kor kérjen kölcsön. Amikor nemrégiben egy ilyen szektás folyóiratban Billy Graham válaszolt néhány kérdésre naggyon érdekesen, a cikk fölött volt egy fényképe. Leg-alább 20 éves fényképe, mert énnekem volt szerencsém az illetőt a televízión keresz-tül pár évvel ezelőtt látni! Namost mikor folyamodik az ember, akkor kozmetikáz-zon, akkor nem tudom én micsoda, akkor színleljen, ez a pár évvel korábbi fénykép, ez nem rossz, lehet 20 évvel korábbi,bár kicsit túllő a célon, dehát ha valaki evangelista, akkor tudja,, egyik alapigazság: ha már hazudsz, hazudj nagyot! És bi-zony-bizony, most úgy néz ki, hogy a ha úgy tetszik, a nyers erő, az életerő, a terme-lőerő, a fiatalság az, ami a nyerő, ha már a kapun belül van. Az, hogy az a mondjuk ötvenes, vagy akár hatvanas ember, aki a területén évtizedek óta dolgozik, és ott na-gyon-nagyon sokmindent összegyűjtött, tapasztalatot, netán ő volt az, akinek bizo-nyos érdemei voltak, sőt még lehetnének is a továbbfejlesztésben, csak a kora miatt egy szikkadt vénségnek tekintendő, akit legjobb esetben tűzre lehet vetni, hogy még valami kalóriát nyerjünk belőle, pedig bizony kora tapasztalata az még jól tudna jönni. De hát nem úgy néz ki, mintha az veszettűl kéne. És akkor így kínlódnak egy-mással ezek a derék generációk. Én a nagyszülőségbe nem tudok belemártózni na-gyon, mert azt a részét nem ismerem a dolognak annyira, nem tapasztaltam. Én most itt a magam körein belül tudom azt, hogy például az a nemzedék, amelyik most gye-rek, fiatal egy ilyen tizen- huszonéves, az a sakk klasszikusait, nagyon kevés kivétel-lel, egyáltalán nem ismeri. Egy másik kazettán emlegetett gyerek, akit az apja hoz-zám elhozott, hogy a fenébe is hívják? Egy olyan szimpla, nem is teszten, csak úgy próbáltam azt, hogy hogy tudnánk ráállni egymás hullámhosszára, és egy olyan kér-dést tettem föl, ami épp az eszembe jutott, megkérdeztem tőle, hogy el tudná-e mon-dani a sakkozás világbajnokait. Az kérdezte, hogy betűrendben, vagy kronológiai időrendi sorrendben? Mondom, jó lesz akárhogy, úgy se tudta, ötöt vagy hatot kiha-gyott!A 13 - ból... Én ezt nem akként kérdeztem, merthogy ez kvíz, vagy kereszt-rejtvény, ahol tulajdonképpen emberek azért is művelhetik ki magukat, hogy emiatt társaságba azért elmehessenek, vagy vetélkedőre, vagy nem tudom én, de ettől még egy ún. művelt ember lehet olyan hülye, mint a walag. Nem az volt a kérdés, hogy most ő dátumokat és nem tudom én micsodákat tud-e mondani, hanem arra irányult, hogy ha nem tudja, mint ahogy nem tudja, akkor föltehető, hogy olyan nagyon sok játszmát se ismer a nagyoktól, holott ez az egész sakk-kultúrának olyan módon a ré-sze, ahogyan az egész sakkfilozófia fejlődött és gazdagodott, nemcsak a világbaj-nokok által, természetesen, dehát mondjuk innen indulunk el, hogy minden világ-bajnok tulajdonképp egy korszakot nyitott, a legritkább eset volt az, ha volt ilyen, hogy a következő világbajnok nagyjából ugyanazt csinálta mint az előző csak job-ban, vagy sokkal jobban? Nem, nem! Capablanca egész más sakkot játszott, mint Lasker, Aljechin, megintcsak mást, mint Capablanca. Botvinniket és Tált össze se lehet hasonlitani, Fischer, Szpasszkij megintcsak két világ, Szpasszkij, Petroszjan de minek menjünk ebbe bele? Tehát nincsen iskolájuk, ők az Informátor nemzedék, ahogy korábban hívták őket, akik a célszerűség, és a lexikális tudás érdekében csak arra összpontosítanak, amit hasznosnak gondolnak. Ez is egyfajta pragmatizmus. Namost a mi időnkben természetesen az, hogy mi Aljechin 300 játszmáját, Maróczy könyveit és más egyéb ilyeneket tanulmányoztunk. Ez annak is volt betudható, hogy bizony akkortájt nagyon kevés volt a verseny, kevés és meglehetősen egyoldalú az információ áramlása a sakkban is, nemigen léteztek még számunkra elérhető jó meg-nyitási könyvek, de volt ez és volt az, és ilyenformán minekünk ez, ha úgy tetszik, így épült föl. Más dolog azonban, hogy valaki ilyen dolgokat, hogy halhatatlan játszmák, meg örökzöld, meg amit Morphy játszott a párizsi opera egyik páholyában a nem tudom én melyik előadás szünetében, kiafenével, neveket is illene tudnom, de lám, én sem tudom, viszont a partit akármikor megmutatom. A Philidor védelmű játszmát, sőt előfordult, hogy szimultánon, nem is egyszer fordult elő, hogy megette egy pofa, és ugyanazt a mattot tőlem megkapta. És úgy csillogott a szeme, hogy én nem is vagyok rossz játékos, mondtam neki, hogy nem is velem játszott, hanem Morphyval aki ezt a fajta áldozatsorozatot bizony már igen-igen rég kitalálta, meg is jelent mindehol, stb. Az Informátor nemzedék, az célratörő, és a tévedés, természe-tesen ott van, hogy bár a konkrétumok követése, egyes esetekben a magolása, az va-lamikor elkerülhetetlen, divatos változatoknál, ott baromira föl kell készülni, mert ha csak az utcáról bemegy az ember, alkalmasint elég hamarosan, focinyelven, már zu-hanyozni is mehet, nadehát ez az a fajta elmélet, ami azért folyamatosan változik, és hogyha történetesen valaki mint mondjuk én lehet mondani, hogy 10 Informátort ki-hagytam, legalább, amibe csak úgy néha esetleg belelapoztam, ha most úgy elkezde-nék komolyan sakkozni, amire még mindig van esély, legalábbis arra, hogy én most komolyan és igényesen foglalkozzam a sakkal. Mert nemrégiben volt egy olyan ál-mom, hogy csoda történt, és én egy olyan lehetőséghez jutottam, mint ami egyébként Frankfurtban megtörtént idén, hogy meghívtak olyanok közé, ahol nekem utolsónak kellett volna lennem, a pedigrém alapján, a világranglistán elfoglalt helyzetem alap-ján, és szépen szerepeltem.De az álmomban ez nem így történt, az úgy ment, hogy megkaptam a nagy lehetőséget, de nem tudtam vele élni, mert nem voltam hozzá föl-készülve. És ez nagyon erősen elgondolkodtatott, mert hiszen azért mondjuk a cso-davárás nem egy életprogram, de azért az ember mindig reménykedik valamiben, hi-szen az UFO-irodalom, meg az összes többi ilyen misztikus paszás, azért tudják a közönségüket mindig újra és újra toborozni, hiába halnak ki az emberek, meg fordul-nak el tőlük, de azért az ember azért ezt a tényezőt, a csodát, nem tudja kizárni. Az embernek a fantáziája mégis gyermeki marad. Ez nem korfüggő. És úgy belegondol-tam, tényleg, hát miért kérdezem én azt, hogy akkor sakkozzak, sakkozzak, de mi a fenének, amikor pedig én szerettem sakkozni mindig. Szeretem a sakkot ma is, és hogyha a Petivel összeülünk, én nem érzem azt, hogy alárendelt szerepet játszanék, sőt! Néha, holott őneki ugye csaknem 200 élőponttal többje van, mint énnekem. És ő egyfolytában benne van a munkában és a játékban, én pedig utoljára amikor komo-lyan játszottam, és amire készültem is, mikor '95-ben, a bajnokságon játszottam, hótt mániás állapotban, és '96-ban Balatonberényen, ahol mániás és depressziós egyszer-re voltam, és minden, szóval azok az idők, amikor én igazán komolyan készültem, azok elmúltak. Az én általános hozzáértésem a sakk iránt, azért nem tűnt el, nem pá-rolgott el. Szóval. Én nem hivalkodom azzal, hogy képzeljétek gyerekek, Informátort belülről már réges - régen nem láttam, de tény és való, hogy ez, hogy ez az automa-tizmus engem már nem bénít, valószínűleg ez az ami segíti, hogy elfogulatlanul néz-zek állásokat, és nem mint egy leckét mondom föl, hanem azt mondom, hogy várjunk csak, miért nem ezt lépjük? Arról beszéltem, hogy a mai ifjak kevés kivételtől elte-kintve nem tanulmányozzák a régieket, nem a mieinket, hanem a mielőttünk járó, bőven előttünk járókat, nade van egy olyan is, egyszer úgy fogalmaztam, hogy azt hiszik, hogy a fojtott mattot is ők találták fel. Szóval az, ami most zajlik ez a fajta nemzedékváltás, meglehetősen durva, kíméletlen, és ócska, és valahogyan Maróczy Gézát juttatja eszembe, aki azt mondja, egy helyen hogyha leszólom ellenfelemet, akitől vesztettem akkor mit mondjak magamról? Amit ezeknek a gyerekeknek a han-gadóik mondanak, üzennek a viselkedésükben, az elmondja azt, hogy ők most már jobbak mint mi, még csak azt sem, azt például a Portisch esetében elég nehéz is len-ne, hogy ők már jobbak mint mi, vagy a mi generációnk valaha is volt, ez az agyag-ba döngölés képlete. Azt igyekszik magával és a rajongóival elhitetni, hogy ezek nem is tudtak semmit. És ebben az egészben az a primitív, megint Maróczy Gézára visszautalva, hogy ha csupa hülye között mondjuk egy Almási az első, akkor hol az érdem? Tehát normális ember, amikor egy győztes partiról nyilatkozik, akkor nem azt mondja, hogy ezzel könnyű dolgom volt, mert neki fogalma sincs a sakkról, ha-nem azt mondja, hogy nagy csata volt, meg mit tudom én, és én kerekedtem fölül. A parti hullámzott, vagy valami ilyesmi. Mert ezzel az ő érdeme, nemhogy kisebbedik, hanem inkább megnő. Ez az része, amit ők még nem értenek, és ez az a része, ami visszaüthet rájuk, mert egy alkalommal egy záróünnepségen úgy fogalmaztam, hogy az idősebbek, titkot, vagy titkokat tudnak. Ezt miután már abbahagyták, boldogan adnák át, és szívesen a tapasztalataikat valakinek vagy valakiknek, kivéve persze akkor, hogyha megsértik, vagy megbántják őket. És azt tanácsoltam, hogy nem azért kell tisztelni az idősebbeket, mert hogy így illik, mert majd ha én tisztelem őket, ak-kor engemet is fognak, az egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy a következő generáció az még gátlástalanabb lesz ilyen szempontból. Hanem azért, mert ilyenformán hozzá lehet jutni azokhoz a titkokhoz, amit ezek tudnak. Amit ők átadnak. Ha meg meg-bántják őket, megsértik, elvadítják, azt mondják, hogy figyeljetek ide gyerekek, ne-kem az 30 év után világosodott meg, hogy ilyen és ilyen állástípusban mire kell ját-szani. Stb. Stb. Nyomjatok bele ti is egy harmincast, boldoguljatok nélkülem. És ez volt 98 szeptember 10-n, még bőven van helyem, és a kérdés igen jól tűri is ezt, va-lószínűleg ez egy örök téma, a generációk egymáshoz való viszonya. Egymással va-ló, nagyon sokszor kívülről gerjesztett viszálykodása. Az a probléma, hogy mint pél-dául nálunk a sakkban, azok, akik a legnagyobb tehetségek, és azok, akik a legna-gyobb klasszisok, csak a magyarokat említsem, Almási, Lékó, Polgár, emberileg tá-volról sem bírnak olyan kvalitásokkal amely méltóvá tenné őket, hogy példaképek legyenek. De mivel az ő eredményeik, meg a világranglista, meg a pénz, meg a hír, meg a mit tudom én micsoda, azzal jár együtt, amit ők csinálnak és ahogyan élnek, és ahogy beszélnek, azon se lennék meglepődve, hogyha ifjú emberek egy része el-kezdene vvaccsolni, ahogy az Almási beszél, a másik párt az meg ddaccsolna, mint ahogy a Peti beszél. Na. Szeptember 11-e péntek, olyan fél 11 tájban, visszahallgat-tam a legutóbbi mondatot, hogy azért föl tudjam venni valahogy a fonalát ennek az egésznek, vagyis '97 februárjában Ubedában igen sokszor voltam kénytelen fültanúja ennek a két említett ifjú, talán nem egészen úri, de bizonyos fokig embernek a társal-gását hallgattam, az egyik vaccsol, a másik daccsol, a szókincse mind a kettőnek igen korlátozott. Az Almási mindenkire valamiféle nevet ragaszt, például Kaszparov nála a Majom, Korcsnoj a Vén Buzi. Hogy énrólam mit mondhat a hátam mögött? De lehet, hogy engem arra se méltat, hogy valami ilyen becenevet adjon. Őnála ezek a vezető szavak, hogy f szkalap, aszdmeg, még annyit se tud, hogy görény, pedig ez egy jó szó. 15-20 ilyen szava van. És én ehhez asszisztáltam, mert igen mély depresz-szióban voltam, és nem volt sohase érkezésem arra, hogy azt mondjam neki - mert ugye mi nem vagyunk beszélő viszonyban - vagy azt mondjam a Petinek - aki vi-szont akkor éppen nagyon jóban volt vele, akkor talán már nem annyira -, hogy te, idehallgass, mondd meg ennek a valakinek, aki töri a magyart, és igen csúnyán be-szél, hogy vagy ezt küszöbölje ki, vagy pedig üljön odébb egy asztallal, mert itt van egy egész csomó üres asztal. De én akkor egyrészt, mondom, le voltam árnyékolva, másrészt pedig sajnos mint alkalmazott voltam jelen, tehát én nem mertem akkor föl-vállalni annak az ódiumát, hogyha én azt mondom esetleg szemtől szemben, hogy kisapám, ez nem az a stílus, ez nem az a nívó, amit én tartósan fogyasztanék, és vagy kopjál le, vagy esetleg én ülök át egy másik asztalhoz, mert az is egy megoldás, Petit se akartam választás elé állítani, stb. stb. Ámde gyerekek, ahova ki akarok lyukadni, az mégiscsak az, hogy visszahallgatva ezeket az utolsó mondatokat, hirtelen bennem is megszólalt énke, és azt kérdezte:Apuskám - így szokott megszólítani, nem az a te bajod véletlenül, hogy a fiatalok más sikeres és hozzájuk hasonló fiatalt választanak példaképül külsőségekben is, és nem tégedet? Nem az a baj, hogy nincsenek például szakállasok, és nem festik szürkére, vagy más egyéb micsodában nem téged utánoz-nak?Biztos hogy van egy ilyen is, hogy annak, aki a rivaldafényhez szokott, minden-féle velejárójával a félelemmel, a szurkolással, a jóval, a rosszal, a kudarccal, a siker-rel, annak nehéz azért hátrébb lépnie, és mondjuk a függönyt engedni le vagy húzni föl, vagy átrendezni a színpadot. Szóval minálunk az nem úgy van, mint mondjuk a színházban, vagy a filmben, hogy ha mondjuk valaki színészből rendező lesz, vagy rendező is, az nem degradálja őt, hanem amint legalábbis mi halljuk, éppen ellenke-zőleg, a rendező lesz a korlátlan úr, sőt tulajdonképpen valaki olyasvalaki lesz, aki-nek a nevéhez fűződik az előadás. Mint ahogy nem azt mondják, hogy a Bonny Tyler-nek Isten tudja, hogy ki szerzi a dalait, de nem azt mondják, hogy az It's a heartache az milyen csodálatos szám zenéjét írta, szövegét, stb, hanem a Bonnie Tyler nótája. Ez is benne van. Persze, egész biztosan. Másfelől viszont az, hogy azért talán a mi generációnk általában is törekedett arra, én mindenesetre, hogy attól a perctől kezdve, hogy az én szavamra már úgy az emberek jobban odafigyeltek, ak-kor én úgy éreztem, hogy énnekem meg is kell szólalnom. Feltehetően kevesebb, az sokkal több lett volna, mit tudom én, végső soron nem azt mondom, hogy egyedül voltam, de valahogy az én habitusom kontrollja, kívülről nem volt meg folyamato-san, és szeretetteljesen, ahogy Dr. Manci szokta mondani, tehát vagy helyeseltek ne-kem, vagy mindenféle fegyverekkel rám jöttek, dorongokkal, és sóspuskával, meg annál is keményebb micsodákkal, dehát én úgy éreztem akkor, hogy nincs más lehe-tőség. Vagy ki kell mondanom, és igen nyersen, vagy hallgatnom kell, ez utóbbit áru-lásnak éreztem. Ezek az illetők, ezek ún. pragmatisták, noha talán a szó jelentését sem ismerik, mint ahogy röstellem bevallani vagy sem, mégis igaz, hogy én mintegy fél éve tudom azt pontosan, hogy a pragmatizmus az a haszonelvűségnek az idegen szóval kifejezője, ami bevett szokás, mostmár minálunk, dehát a cél szentesíti az eszközt, tulajdonképpen az egyetlen elv az, hogy semmihez nem ragaszkodunk, és semmit nem tekintünk bénítónak, vagy kötelezőnek, szélsőséges példa gyanánt, hogyha valaki netán azt mondja, hogy meg kell ölnünk a nagyapánkat, mert akkor jobb lesz itt az élet, akkor nekünk ezt a parancsot mint egy katonának teljesítenünk kell. Nyilván nem ennyire éles a helyzet, habár ma már a megsemmisítés és a leradí-rozás, a tönkretétel, az némileg kifinomultabb, rafináltabbnak látszó, bár mindenki által ismert és átlátott módokon megy végbe. pl. valakit kirúgnak az állásából, lepa-rancsolják a színpadról, természetesen fals magyarázattal, úgy, hogy ne is legyen módja védekezni, munkaügyi döntőbizottság, vagy per, vagy az ördög tudja micsoda. Szóval én mostmár leéltem ugye 48 évet. Ebből, amit én legalábbis számon tartok, bár nem tudom, hogy bárki másnak eszébe jutott-e rajtam kívül, talán két másik érin-tettet leszámítva, Csomot és Riblit, hogy mi hárman 25 éve egyszerre kaptuk meg a nagymesteri címet, a FIDE kongresszusán. Mármost minimum ennyi idő óta azért élek közéletet, de tulajdonképp ez azért már egy kicsikét korábban, már 72-ben is keményen elkezdődött, és tulajdonképpen nem akarok valami olyasmit kijelenteni, ami nem igaz, dehát azért csak így feltételes módban azt mondom, hogy nem nagyon emlékszem olyan esetre, hogy akár közgyűlésen, akár sajtóban, akár nem tudom én milyen körben, rajtam kívül ebben a negyedszázadban valaki más is fölállt volna, vagy megírta volna azt a hozzászólását, vagy a cikkét, vagy egy interjúban, olyan-formán. Azt mondják, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Tehát mint amit én 73-ban megírtam, hogy azért az mégiscsak furcsa, hogy egy ifjúsági világbajnokság-ra nem küldtek ki magyar játékost arra való hivatkozással, hogy nincsen esélye arra senkinek, abból a garnitúrából, hogy az első három között végezzen. Mindjárt mond-tam azt a példát is, ami elég friss volt, hogy pl. a svájci Hug? Vaganjan és Ribli előtt nyert. És hogy honnan lehet ezt tudni? Most jött a Dobsa Sanyi, befejezem.
Nagyon jó, hogy beszélgettünk, így folytatom. Érdekes módon ilyen problémák, hogy generációs meg egyéb, köztünk is fölmerültek. De az előző példához visszatér-ve, mi közöm volt énnekem ahhoz, hogy a Magyar Sakkszövetség küld-e ifjúsági já-tékost 73-ban Teesside-ba? Végső soron azok, akik akkor mehettek volna, talán a Székely Péter volt, ez a Pintér-féle korosztály, nem tudom, hogy ki hogyan állt ak-kor, engem az égvilágon senkihez nem fűztek baráti szálak, vagy nem tudom én mi-lyen érdekek, egész egyszerűen furcsának találtam azt, hogy arra nem volt pénz, vagy a meglevő pénzt igyekeztek úgy csoportosítani, hogy fussa erre, és fussa arra,de... persze ma már tudom, hogy arra feltétlenül kellett pénzt, hogy a különböző tisztség-viselők utazhassanak ide vagy amoda. Megírtam annak idején egy a Sakkéletnek egy beszámoló keretében, játszmaelemzések, miegyéb. Mi lett belőle?, A Bárczay Laci aki akkor a főszerkesztő volt, és akivel mindig jó barátságba voltunk, megijedt, hogy hűha, ha ezt közli, akkor nem lesz-e énnekem bajom, és teljesen jóhiszeműen, de nagyon hülyén, megmutatta egy pár embernek gondolom, hogy a Varnusz is köztük volt, és azok persze berágtak, merthogy hát ez nekik nem használt volna Ilyenfor-mán a Bárczay Laci azt mondta, hogy ő így nem tudja leközölni, ezt a cikket, amire én letiltottam az egészet úgy, ahogy volt, még a játszmaelemzéseket is, és végülis mit értem el? A cikkem még csak meg sem jelent, tehát amit én közölni óhajtottam az emberekkel, azt az üzenetet ők nem kapták meg, ellenben, mindazok, akiknek az ér-dekében állt, hogy továbbra is úgy menjenek a dolgok, mint odáig, azok tudomást szereztek róla, és ha addig nem voltak ellenségeim, attól kezdve feltétlenül azok let-tek. Mindazonáltal én ezt is, ha most azt mondanám, hogy megbántam, nem tudom, őszintén szólva, nem lett volna erre szükség feltétlenül. Ez is ugyanaz az eset volt, amikor nem kellett volna nekem írnom erről egyáltalán,Én ott voltam azon az ifjúsá-gi VB-n, nagyon érdekes volt, nagyon fordulatos volt, elemezhettem volna egyné-hány partit, vagy mit tudom én, akkoriban én még a Sakkéletben igen lelkesen írtam, szóval ez is valami olyan dolog volt, ahol el nem várta tőlem senki, hogy nyilatkoz-zak, de mégis megtettem. És voltak más esetek is. Mikor 72-ben a Bileket kigolyóz-ták a zónaversenyről, azzal a dumával, hogy most nagymestereket nem indítanak, Portisch a zónaközin persze jogosult volt. És akkor én fölálltam egy játékosértekezleten, hogy ez a fajta megokolás, hamis, mert ugye ami a többi számí-tásba jöhető nagymestereket illeti, Szabó és Barcza nagymesterek már idősek, ők nem is óhajtanak játszani ilyesmin, Lengyel nagymester, vagy a Bárczay nagymester, az utóbbi időkben elég gyönge eredményeket értek el, és végülis kilyukadtunk oda, hogy van az az egy Bilek, aki így nem játszhat, és azért, hogy ő ne játszhasson, eh-hez gyártották ezt a fajta ideológiát. Nem volt ottan semmi vita, hogy most akkor azt mondták volna, hogy nekem nincsen igazam, Az ilyeneket mindig olyan nehéz elme-sélni, mert amikor valaki pl. kérdezi a vitatkozók egyikét, hogy most akkor te ezt mondtad, és erre mit mondott ő, ez az, hogy semmit! Hogyhogy semmit, de mégis? Hát semmit. És ez igaz is, meg nem is, mert lehet semmit mondani. Ennek megvan a módja. És nagyon nehéz azt a semmit utólag fölidézni, tehát azt valahogy citálni, hogy nyögött, dünnyögött, másról beszélt, mint Bodóné mikor a bor árát kérik, ne-kem se mondott senki semmit akkor, csak éppen kimaradtam az esedékes olimpiai válogatottból.Ennek az volt a pikantériája, hogy mielőtt nyilvánosságra hozták volna az olimpiai válogatottat 72-ben, azelőtt énnekem kicsoda is szólt, még talán jóindu-latúan is, a fene se tudja, erre nem emlékszem, kicsit röstellem, de valaki szólt hogy most igyekezzek, Várnába mentem egy versenyre, mert bizony az én olimpiai csa-pattagságom, veszélyben van. Amire egyébként érdemes voltam, meg jó esélyem volt rá, meg mit tudom én, fiatal voltam, jól játszottam, ambiciózus voltam.Ezek után kimentem Várnába, és ott szép partikban, mondhatni jó minőségű játszmákban csi-náltam öt pluszt, veretlenül, persze megnyertem a versenyt, még nagymesteri normát is csináltam, csak éppen össze-vissza egy nagymester volt a Tringov? , akit egyéb-ként szintén legyőztem. És akkor úgy hazajöttem egyik hétvégén, pénteken, vagy valami ilyesmi, és másik szerdán a Sakkszövetségben voltam, és akkor a Navarovszky behívott a szakfelügyelőí szobába, és közölte velem, nem tudom, hogy milyen formában és mennyire tapintatosan, vagy mint az egyszeri őrmester, de lé-nyegében az, hogy én kimaradok a csapatból. Szóval voltak kiállások, és volt ezeknekek ára, meglehet, hogy ezek nincsenek ennyire szerves kapcsolatban egy-mással, és voltak más okok, és én is elkövettem hibákat ezen kívül is meg játékom-ban vagy a küzdőszellememben is volt azért hát kívánnivaló, de alapvetően mégis az volt velem a legnagyobb baj, hogy engem úgymond nehéz volt kezelni. És akkoriban meg azt gondolom, hogy mindig is inkább alattvalóra volt szükség, mint állampol-gárra, inkább beosztottra, vagy szolgára, mint partnerre, és hogyha a csapattal, ké-sőbb a csapatokkal kijöttek emberek, azok közül bizony nem egy, az nem azon tüs-ténkedett, hogy nekünk játékosoknak hogyan könnyíthetné meg az életünket, miben segíthetne, hanem egyik másik, az a maga cezaromániájával egy Szerényi, vagy hagyjuk is ezt, szóval a lényeg az, hogy a csapatvezető, meg a gyúró, meg a nemtudomén kicsoda, azok ők voltak azok, akikhez nekünk kellett igazodnunk, hogyha nem akartuk a bőrünket, vagy a nem tudom micsodát kockáztatni. És akkor ha visszatérek oda, hogy '73 óta vagyis 25 éve vagyok nagymester. És mint csak a '72-es példából is kiderült, azért annál régebben folytatok, ha úgy tetszik a sakktár-sadalomban közéleti tevékenységet, ami egy meglehetősen riszki biznisz, veszélyes üzem, és várok, és várok, újra csak azt mondhatom. Várom azt az eseményt, azt az alkalmat, amikor történt valami, amiről tulajdonképpen mindenki tud, mindenkinek van vagy lehet egy véleménye. És a levegő villamossággal tele, és egyszer csak vala-ki megszólal, és elmondja értelmesen, keményen és kérlelhetetlenül a véleményét, sokak véleményét, akik azonban azt nem merik még talán magukban sem megfogal-mazni, ja és azt várom, hogy ez a valaki egyszer ne én legyek. Hogy a közélet, azzá váljon, mint a neve. Tehát ne néhány ember hangadók és hangoskodók szabják meg a fazonját annak, hogy honnan hova tartsunk, mit miért, és mit miért ne, hanem legyen az embereknek ne csak otthonra, meg a kocsmapult mellé, meg a folyosóra, és a vi-zelde büdösére véleményük, hanem olyan véleményük is, amit ki is mernek mondani, akár visszafogott stílusban, akár máshogy, amihez ragaszkodnak, ami mellett kiáll-nak, aminek a következményeit hajlandóak vállalni. Na persze engem annyiszor fi-zettek ki azzal, hogy ,,hát igen, könnyű neked, de tudod az én helyzetemben.." És ez az én helyzetem a Mindenkinek van helyzete címmel egy külön kazettát ér meg. Mert persze én azért enni mindig ehettem, ha akartam, és nem olyasmit kockáztattam meg, hogy mondjuk engem kidobnak és teljesen taccsra tesznek, vagy ez az amaz,vesztenivalóm, természetesen. ,,Helyzetem" az nekem is volt, ezt onnan tudom, hogy nagyon sokszor vesztettem is, effektíve, nemcsak elméleti lehetőségként. És hogyha ezt nem is kell hősi énekben megörökíteni, de mindenesetre azért ez az enyém egyfajta tisztességes, meglehetősen következetes emberi magatartásnak nagy bukása.
És a társadalom szégyene.
AA
International Grand Master of Chess ADORJÁN András
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: szeretetteljesen, tapasztalataikat, sakkszövetségben, jelentéktelennek, áldozatsorozatot, kérlelhetetlenül, nélkülözhetetlen, cezaromániájával, játszmaelemzések, munkaképességűek, összpontosítanak, megmaradhatnának, haszonelvűségnek, tanulmányoztunk, visszahallgatva, rosszindulatúak, balatonberényen, negyedszázadban, telefonkönyvnek, disszonanciáját, viselkedésükben, társadalombizto, elkerülhetetlen, világranglistán, következményeit, rivaldafényhez, nemzedékváltás, világranglista, hirtelenséggel, teljesítményre, nagymestereket, munkaképessége, záróünnepségen, villamossággal, döntőbizottság, rafináltabbnak, cigányok agyon, második kazetta, címe valami, agyagba döngölését, illető kikupálódott, olyan játék, arra való, nemzedékeket illeti, világ voltak, jutott eszembe, egyik könyv, kedves papának, előbb azon, örök élet, összes betegsé-get, szaporodás azért, Orbán Viktor, Váradi Mihály, Állampolgár Bélától, Varnusz Egon, Karinthy-féle Találkozás, Északi Sarkról, Északi Sarkra, A-tól K-ig, Billy Graham, Maróczy Gézát, Maróczy Gézára, Bonny Tyler-nek Isten, Bonnie Tyler, Dobsa Sanyi, Magyar Sakkszövetség, Székely Péter, Bárczay Laci, International Grand Master, ADORJÁN András,
|
|
Offline
